Havannába már alig érkeznek turisták. A taxisofőrök akár 24 órát is várnak rájuk. A legfontosabb kérdés: van-e áram, és ha igen, meddig? Az Egyesült Államok által évtizedek óta bojkottált szocialista Kuba a túlélésért küzd. Andreas Knobloch Havannából tudósít arról, milyen érzés ez.
Miközben a sötét utcákon haladunk a belváros felé, a gondolataim főként azzal foglalkoznak, hogy vajon van-e áram otthon. A hordozható akkumulátoromban még biztosan van egy kis töltöttség, gondolom. Legalább egy vészvilágítás és egy ventilátor éjszakai működtetése biztosan menni fog vele. Azért az jó lenne, ha nem teljes sötétségben érkeznénk meg.
Már Havanna felé közeledve is alig látszott fény. Ezért nem túl nagy a reményem. Carlos, akinek a taxijába beszállok, elmondja, hogy előző este 21 óra óta vár egy utasra – már majdnem 24 órája. Ahhoz, hogy az ember a repülőtéren utasokat vegyen fel, speciális taxiengedélyre van szükség; minden egy-két napban elkészítik a sorrendet a következő elv szerint: aki előbb jön, az előbb kap. Carlos a tizenkettedik volt a listán, mondja. Általában így gyorsan sorra kerül. De alig vannak már járatok; és ha vannak is, akkor üresek vagy tele vannak kubaiakkal. Őket pedig általában elviszik, és nincs szükségük taxira – magyarázza Carlos. Turisták viszont alig jönnek már. Tényleg rosszul mennek a dolgok. Egyébként is ez csak a második fuvarja az elmúlt öt napban.
Amióta Trump az év elején olajembargót vezetett be Kuba ellen, számos légitársaság a szigeten uralkodó repülőgép-üzemanyaghiány miatt felfüggesztette kubai járatát. Jelenleg már csak három közvetlen járat indul Európába: az Air China és az Air Europa Madridba, a Neos Air pedig Rómába repül. Ugyanakkor a Dominikai Köztársaságban köztes leszállásra és tankolásra van szükség.
A kubai modell
Esett az eső – a felhős ég és a sok pocsolya miatt a város még egy kicsit szomorúbbnak tűnik. Egy-egy elektromos háromkerekű vagy teherautó kivételével az utca csak a miénk. Néhányszor ki kell térnünk a gyalogosok vagy kerékpárosok elől, akik hirtelen a sötétből bukkannak fel előttünk.
Carlos egy modern Ladát vezet. A „modern” azt jelenti, hogy az autó tizenegy éves. Az államtól vette lízingbe, de olyan, mintha a sajátja lenne – magyarázza nekem. A javításokról és a pótalkatrészekről magának kell gondoskodnia. Az autóalkatrészek ugyan drágák, de legalább viszonylag problémamentesen hozzájut, mióta a magáncégek importálhatnak. Az év elejéig a kormány még kedvezményes feltételekkel juttatott üzemanyagot az olyan állami taxisofőröknek, mint ő. De mióta a benzin és a dízel csak magánimporton keresztül jut be az országba, ennek vége. Azt mondják, az állam hamarosan eladja az autókat a sofőröknek. Majd meglátjuk, milyen áron – mondja Carlos. A repedésekkel teli szélvédőre mutat. Igazából már rég ki akarta cserélni, de egyelőre kivárja, mi történik.
Valamikor bal oldalunkon megjelenik a Plaza de la Revolución, amelyet a Belügyminisztérium homlokzatán lévő öntöttvas Che Guevara-portré őriz. Hasta la Victoria Siempre! Minél közelebb kerülünk Centro Habanához, annál több utcai lámpa működik. A bizakodásom kissé növekszik, és bizonyossággá válik, amikor befordulunk a házamhoz. Tényleg van áram. A fogadtatás nem is lehetett volna jobb. A lépcsőházban a mennyezeten idegesen villog a fénycső. Egy szomszéd bejelentette, hogy kicseréli. Azóta már négy hét telt el. Kicsit olyan, mint az autó szélvédőjével… A lakásomban semmi sem villog. Csatlakoztatom az akkumulátort a hálózatra, és beugrok a zuhany alá. Alig fejeztem be, hirtelen minden elsötétül. Áramszünet – amit a környék lakóinak kollektív sóhaja kísér. Üdvözöllek újra Havannában.
Írta: Andreas Knobloch
Forrás: ND
